Aki egyszer is hallotta a kovácsműhelyek messziről csengő zenéjét, az nem felejti el soha. A ritmust a mester félkezes kalapácsa adja az üllőn, a szólamot pedig a kétkezes nagykalapácsa hozza. Ehhez a zenéhez színes háttér a fekete kemence, a vörösen izzó patkó, és a füst, amely szinte átlényegíti az egész műhelyt, és visszaröpít az időben, amikor a patkolás művészetét lestük gyerekként. Akkor misztikus volt a műhely, benne a kováccsal, aki gyúrta, ütötte és a végén formázta a vasat. Most sincs ez másképp.